Az volt a tenor és szopránszaxofonnak, mint Charlie Parker az altnak. Nemcsak alapvetően újította meg a hangszer hangzását, hanem a végletekig tágította a dzsessz határait, miközben az őse volt azoknak a törekvéseknek is, amelyeket ma "világzenének" hívunk.
1957-től Coltrane életének és munkásságának vezérelve a "legfőbb isteni szeretet" zenéje általi szolgálat lett. Már ennek dokumentuma a zongora jazz-poétájával, Thelonious Monkkal a New York-i Carnagie Hallban tartott koncertje. Monk és Trane csaknem fél évig játszottak együtt, sajnos erről az időszakról kevés igazán jó felvétel született. 1958-tól ismét összeállt Davisszel, az ő szextettjében kísérletezte ki rendkívül sűrű szólóit, (itt még altszaxofonos párja is akadt a nem kevésbé kiváló Julian Cannonball Adderley személyében) de a következő évtized elején végleg saját útjára lépett. Meditáció, lebegés, féktelen szabadság, harmonikus disszonancia és harsány nyugalom árad egyszerre ezekből a muzsikákból, amelyekből erőt, szépséget meríthet magának az ember, Coltrane-t hallgatva úgy érezhetjük: nincsen számunkra lehetetlen, csak ki kell nyílnunk. És akkor még nem is szóltunk Coltrane-nek az afrikai ősi hangok felfedezése felé tett lépéseiről. A zenész lelkesen tanulmányozta Afrika történelmét, és a fekete kontinens hangjai a maguk elementáris formájában kerültek bele muzsikájába már az 1958-as Dakartól kezdve. Egy évvel később készült el a mérföldkőnek számító Afro-Blue Impressions, 1961-ben pedig az Afrika/Brass. Az utolsó években a free-jazz törekvésekhez is talált nyersanyagot az őshazában, mint az kihallható a Kulu Se Mamából (1965), az Ogundéből (1967), vagy legutolsó koncertfelvételéből, az Olatunjiból. John Coltrane óriási hatást gyakorolt a modern zenére. Nemcsak a szaxofonosok útját jelölte ki Jan Garbarektől Barbara Thompsonig, de lelki atyjának tekintette őt Mahavishnu John McLaughlin, Carlos Santana, sőt, még a The Doors billentyűse, Ray Manzarek is szívesen idézte fel motivumait, (a Universal Mind című dalában például Coltrane Afro-blueja csendül fel) a Byrds Eight Miles High című dalának bevezetése pedig szintén tőle való – ez sem véletlen, hiszen Trane-nek nagyon sokat köszönhetnek a pszichedelikusok is, akarva-akaratlanul tőle tanultak a zenében „lebegni”. Spike Lee 1992-ben készült Mo Better Blues című filmjét Coltrane emlékének ajánlotta. |
ajánlom mindenkinek: http://zenekucko.ucoz.com/blog/
A két művész, John Coltrane szaxofonos és Johnny Hartman bariton énekes a negyvenes évek végén már dolgozott együtt Dizzy Gillespie zenekarában, de ilyen lemezük sem ezt megelőzően, sem ezt követően nem készült. Coltrane soha énekessel nem készített közös lemezt, így ez az album már csak ezért is egyedülálló.
Ráadásul nagyon jó is.
A zenészek: John Coltrane - tenorszaxofon, McCoy Tyner - zongora, Elvin Jones - dobok, Jimmy Garrison - bőgő és Johnny Hartman - ének.
A számok:
1. They Say It's Wonderful (Irving Berlin) – 5:15
2. Dedicated to You (Sammy Cahn, Saul Chaplin, Hy Zaret) – 5:27
3. My One and Only Love (Guy Wood, Robert Mellin) – 4:50
4. Lush Life (Billy Strayhorn) – 5:20
5. You Are Too Beautiful (Richard Rodgers, Lorenz Hart) – 5:32
6. Autumn Serenade (Peter DeRose, Sammy Gallop) – 4:11
Jelszó/Password: levente
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése