Üdvözöllek!

A Legfőbb Szeretet Szaxofonosa - 80 éve született John Coltrane

Az volt a tenor és szopránszaxofonnak, mint Charlie Parker az altnak. Nemcsak alapvetően újította meg a hangszer hangzását, hanem a végletekig tágította a dzsessz határait, miközben az őse volt azoknak a törekvéseknek is, amelyeket ma "világzenének" hívunk.

Nyolcvan éve, 1926. szeptember 23-án született John Coltrane. Az észak-karolinai Hamletből származó "Trane" már a 40-es évek második felében elismert muzsikusnak számított, miután kamaszkori tragikus családi események nyomán szinte vallásos buzgalommal vetette bele magát a zenélésbe. Egy időben Dizzy Gillespie együttesében is játszott, de igazi pályafutása 1955-ben kezdődött, amikor a vele egyidős zseniális trombitás, Miles Davis meghívta őt újjáalakuló kvintettjébe. A legenda szerint Davis először kedvenc szaxofonosára, Sonny Rollinsra gondolt, de Rollins, aki meglátta Coltrane rendkívüli tehetségét, inkább „elérhetetlenné” vált, hogy Miles őt válassza. A Paul Chambers bőgős, Red Garland zongorista és Philly Joe Jones dobossal alakított együttest azóta is minden idők egyik legjobb dzsessz-bandájának tekintik. Számtalan közös felvételük közül talán a Kind Of Blue (képünkön) és egy stockholmi koncert a legemlékezetesebb: ezeken hallatlan érzékeny kettősöket ad elő a két fúvós. Hároméves együttműködésük nem lehetett tartós, mert mindketten állandóan új utakat kerestek, és ezek az utak egy idő után nagyon eltávolodtak egymástól. Coltrane-t egyre inkább izgatták az afrikai, később a keleti motívumok, (Dakar, Afro-Blue, Naima) a gyökerekhez való visszatérés, miközben spirituális útkeresésnek tekintette a zenét. Szinte állandóan gyakorolt, stílusa fejlesztése érdekében hegedű-partitúrákat próbált megszólaltatni hangszerével. 1957-től Coltrane életének és munkásságának vezérelve a "legfőbb isteni szeretet" zenéje általi szolgálat lett. Már ennek dokumentuma a zongora jazz-poétájával, Thelonious Monkkal a New York-i Carnagie Hallban tartott koncertje. Monk és Trane csaknem fél évig játszottak együtt, sajnos erről az időszakról kevés igazán jó felvétel született. 1958-tól ismét összeállt Davisszel, az ő szextettjében kísérletezte ki rendkívül sűrű szólóit, (itt még altszaxofonos párja is akadt a nem kevésbé kiváló Julian Cannonball Adderley személyében) de a következő évtized elején végleg saját útjára lépett. A horizontjait nem csak szellemileg, hanem kábítószerekkel, előbb heroinnal, majd LSD-vel is folyamatosan tágító muzsikus a 60-as években megalapozta a free-jazzt, gyakran változó összeállítású együtteseiben igyekezett a lehető legkreatívabb zenészeket maga köré gyűjteni: játszott vele Eric Dolphy és Pharoah Sanders szaxofonos, McCoy Tyner zongorista, akit később felesége, Alice váltott fel, Jimmy Garrison bőgős, Elvin Jones és Rashid Ali dobosok. Az 1961-es My Favourite Things, az 1964-es A Love Supreme – a spirituális zene csúcspontja - a Crescent, az 1965-ös First Meditations és Ascension, az 1966-os Live At Village Vanguard Again koncertlemez, vagy az 1967-es Expression és az Alival duóban készült Interstellar Space megkerülhetetlen minden igazi zenerajongónak. Meditáció, lebegés, féktelen szabadság, harmonikus disszonancia és harsány nyugalom árad egyszerre ezekből a muzsikákból, amelyekből erőt, szépséget meríthet magának az ember, Coltrane-t hallgatva úgy érezhetjük: nincsen számunkra lehetetlen, csak ki kell nyílnunk. És akkor még nem is szóltunk Coltrane-nek az afrikai ősi hangok felfedezése felé tett lépéseiről. A zenész lelkesen tanulmányozta Afrika történelmét, és a fekete kontinens hangjai a maguk elementáris formájában kerültek bele muzsikájába már az 1958-as Dakartól kezdve. Egy évvel később készült el a mérföldkőnek számító Afro-Blue Impressions, 1961-ben pedig az Afrika/Brass. Az utolsó években a free-jazz törekvésekhez is talált nyersanyagot az őshazában, mint az kihallható a Kulu Se Mamából (1965), az Ogundéből (1967), vagy legutolsó koncertfelvételéből, az Olatunjiból. Ha Charlie Parker volt a szárnyaló Madár, akkor Coltrane számára a játék lélegzés, vérkeringés, zsigeri lét volt - utolsó leheletéig. Alig 41 évet élt (májzsugor okozta halálát), mégis több mint 100 lemez maradt utána! Különösen utolsó három évében dolgozott őrületes tempóban, szinte felőrölve minden erejét. Róla is elmondható, hogy sokkal többet élt négy évtized alatt, mint sokan kétszer ennyi idő alatt. John Coltrane óriási hatást gyakorolt a modern zenére. Nemcsak a szaxofonosok útját jelölte ki Jan Garbarektől Barbara Thompsonig, de lelki atyjának tekintette őt Mahavishnu John McLaughlin, Carlos Santana, sőt, még a The Doors billentyűse, Ray Manzarek is szívesen idézte fel motivumait, (a Universal Mind című dalában például Coltrane Afro-blueja csendül fel) a Byrds Eight Miles High című dalának bevezetése pedig szintén tőle való – ez sem véletlen, hiszen Trane-nek nagyon sokat köszönhetnek a pszichedelikusok is, akarva-akaratlanul tőle tanultak a zenében „lebegni”. Spike Lee 1992-ben készült Mo Better Blues című filmjét Coltrane emlékének ajánlotta. A Coltrane-mítosz nemcsak a zenében él: 1972-ben San Franciscóban létrehozták a Szent John Coltrane Afrikai Ortodox egyházat, amelyhez az antiochiai pátriárka adta áldását és amely az ő zenéjén és gondolatain keresztül nyújt lelki támaszt a híveknek. Maga Coltrane keresztény neveltetést kapott, egyes kritikusai szerint játéka gyakran idézte a déli fekete lelkészek prédikációinak hanglejtéseit. Első felesége, a muzulmán Naima hatására viszont ismerkedni kezdett az iszlámmal, különösen a szufizmussal - ez átmenetileg segített leküzdeni alkohol és drog-függőségét - de legalább ennyire érdekelte az ókori görög filozófia, a hinduizmus, a kabbala és az asztrológia is. 1965-ben vette fel OM című lemezét, amelyen a Bhágávád-Gitá hindu szent könyv verseiből dolgozott fel, 1966-ban pedig Sandersszel készített felvételt a tibeti Halottas Könyvet kántálva. Mint Püthagorász, hitt abban, hogy a zenével gyógyítani lehet, és a zenész céljának azt tekintette, hogy a zenében rejlő jó energiákat megértse, ellenőrzése alá vonja és közvetítse. „Szeretnék boldogságot adni az embereknek. Szeretnék felfedezni valamit, amelynek révén ha azt akarom, hogy essen az eső, esni fog, ha egy barátom beteg, egy dalomtól meggyógyul.” Kár, hogy önmagát nem tudta időben meggyógyítani…

ajánlom mindenkinek: http://zenekucko.ucoz.com/blog/

John Coltrane And Johnny Hartman - John Coltrane And Johnny Hartman (1963)

A két művész, John Coltrane szaxofonos és Johnny Hartman bariton énekes a negyvenes évek végén már dolgozott együtt Dizzy Gillespie zenekarában, de ilyen lemezük sem ezt megelőzően, sem ezt követően nem készült. Coltrane soha énekessel nem készített közös lemezt, így ez az album már csak ezért is egyedülálló.

Ráadásul nagyon jó is.

A zenészek: John Coltrane - tenorszaxofon, McCoy Tyner - zongora, Elvin Jones - dobok, Jimmy Garrison - bőgő és Johnny Hartman - ének.

A számok:

1. They Say It's Wonderful (Irving Berlin) – 5:15

2. Dedicated to You (Sammy Cahn, Saul Chaplin, Hy Zaret) – 5:27

3. My One and Only Love (Guy Wood, Robert Mellin) – 4:50

4. Lush Life (Billy Strayhorn) – 5:20

5. You Are Too Beautiful (Richard Rodgers, Lorenz Hart) – 5:32

6. Autumn Serenade (Peter DeRose, Sammy Gallop) – 4:11

Jelszó/Password: levente